Szeparációs trauma - dolgozz rajta, érdemes!

"Aki csak azért fogadott el egy tévhitet, mert rosszul tájékoztatták, azt könnyű meggyőzni. Akinek viszont valamilyen érdeke is fűződik egy legendához, akár csak annyi, hogy megnyugtatónak találja az 'üzenetét', vagy érzelmi okokból ragaszkodik valamelyik megszokott mítoszhoz, az aligha változtatja meg gondolkodásmódját egy történelmi tanulmány vagy esszé hatására. Ha valaki hinni akar valamiben, akkor hinni fog, s a legvaskosabb tanulmánykötetek sem rendíthetik meg a meggyőződését."

Az idézet Hahner Péter történésztől, a 100 történelmi tévhit című könyv szerzőjétől származik. S azért illik ide, mert pontosan ez a helyzet az együttes elhelyezést, az igény szerinti szoptatást, a válaszkész gondoskodást és az ezekhez fűződő érzéseket illetően is.

Hiszen mi történt néhány évvel, évtizeddel ezelőtt? A babákat megszületésük után rögtön elvitték az újszülöttosztályra, megfürdették, felöltöztették, aztán három óránként vitték ki szoptatni. Az anyák akár 7-10 napig is bent voltak a kórházban és csak nappal, a szoptatási időkben találkoztak a kisbabájukkal. Otthon betartották a három-, majd később a négyóránkénti szoptatást, közben teáztatták a babákat és cumival nyugtatták meg. Nem volt szabad kikapkodni őket a kiságyból, nehogy elkapassák, elkényeztessék őket.

Mit éreznek ma azok az édesanyák, akik abban a rendszerben váltak anyává? És mit éreznek azok, akik most szülnek és hasonló körülményekkel szembesülnek? Mit éreznek, amikor zéró szeparációról beszélünk és igény szerinti szoptatásról? Amikor szóvá tesszük a teáztatást, a babák akár csak rövid időre történő elkülönítését? Amikor cumizavartól óvjuk őket? Amikor a válaszkész gondoskodást, a bőrkontaktus és gyakori dédelgetés jelentőségét hangsúlyozzuk? Amikor változásért kiáltunk?

Ezekben az édesanyákban rossz érzések keletkeznek. És önigazolást keresnek. Hogy akkor az volt a szokás. Hogy abban a kórházban ma is az a szokás. És legalább pihenhettek. És a gyerekük nem lett pszichésen károsult. És szép nagyra nőtt és egészséges. És különben is. Hagyjuk ezt a témát!

Nem, nem hagyhatjuk. Ez ugyanis nem más, mint egy generációkon átívelő szeparációs trauma megnyilvánulása. Mert minket is elkülönítettek és anyáinkat és nagyanyáinkat is. Mind ugyanazt a veszteségélményt hordozzuk magunkban. Amit most átélünk, átéltek, az egy gyászfolyamat. Az első lépés a tagadás. Nem és nem akarod tudni, nem akarod elfogadni. Aztán haragudni fogsz. Először azokra, akik kimondják az igazságot. A kutatókra, a cikkírókra, a bloggerekre, a szoptatási tanácsadókra. Aztán azokra, akik akkoriban megmondták, mit hogyan csinálj. Aztán magadra.

Tudd, hogy ezek az érzések rendben vannak! Nem vagy egyedül. Fontos, hogy tudd, akkor és ott, mindent úgy tettél, ahogy a legjobbnak hitted. Nem a te hibád, hogy nem tudtad másképp. Nem a te hibád, hogy nem csináltad másképp. A gyerekek pedig rendkívül jól tudnak alkalmazkodni a körülményekhez és igen, lehet, hogy a tiéd jól van. Lehet, hogy te is jól vagy. Biztos, hogy a törődésed, a szereteted kompenzálta a kezdeti hiányosságokat. De attól még fontos tudnod, hogy másképp is kezdődhet az élet. Más az optimális kezdet. Nagy utat fogsz bejárni, mire eljutsz az elfogadáshoz, de érdemes elindulnod azon az úton. Bátran kérj segítséget! A feldolgozáshoz is, a következő szülésedhez is, a szoptatáshoz is. És légy bátor anyatigris, hogy a te lányaid és az ő lányaik már ne vigyék tovább ezt a generációs átkot!

A kép forrása: pixabay.com

Olvasásra ajánlom:
https://www.researchgate.net/publication/257612445_The_Sacred_Hour_Uninterrupted_Skin-to-Skin_Contact_Immediately_After_Birth
https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/25685896
https://www.sciencedaily.com/releases/2011/11/111102124955.htm
http://mipszi.hu/cikk/110414-volt-egyszer-egy-szeparacio
http://ergo-net.hu/files/40/e5/40e5e00ec7f7919c7e047a4b8c37eb41.pdf
http://www.sztnb.hu/bizonyitekok_a_tiz_lepeshez.pdf